- Csata… lesz uram? – bukott ki belőle a kérdés.

- Nem… pusztán a szívbaj jött rám, mikor megláttam, hogy arccal lefelé fekszel mozdulatlanul a földön! Neked ez szokásod, Potter? Szereted a halál küszöbére sodorni az embereket?

Szavai hallatára Harry arca elkomorult, és Piton tudta ezt nem kellett volna. A fiú ugyan nem szólt semmit, de belül ismét elkezdték rágni a már jól ismert kételyek… „Minden az én hibám…” Piton fáradtan sóhajtott egyet, majd leült a reggel elővarázsolt padra.

- Potter, nem úgy gondoltam… – Hangja rekedtes volt, és látszott rajta, hogy nem minden nap kér bocsánatot valamiért, még ha nem is a hagyományos módon.

Harry szemei kikerekedtek, és tudta, most valami olyat tapasztalt meg, amit eddig nem sok ember ezen a földön. A kettejük közt beálló csend egyre kínosabb lett. Harry tekintete elidőzött a házon. Egy emeletes kertes ház, a padláson színezett üvegablakokkal. Kimondottan szépnek találta, és kissé elmosolyodott, hiszen maga a ház és Piton személyisége éles határvonalat vontak egymás között.

Míg a férfihez jobban illett a mindig sötét és nyirkos pince, addig a házikóhoz egy kis családot tudott volna elképzelni az udvaron szaladgáló gyerekekkel. Olyan idilli kép volt ez, amelyben neki sohasem volt része. Testvér, szülők, szerető család… ismét úrrá lett rajta a mélabú, de nem akart behódolni neki, így gondolatelterelésként föltette az első kérdést a férfinak.

- Mi ez a ház? Úgy értem, kié? Biztosan van története… – Hangja halk volt, de Piton így is meghallotta, és kicsit unottan, de belekezdett a ház történetébe.

- Mit tudsz… a családomról, Potter? – kérdezte a fiút, aki meglepetten pislogott rá, majd szája sarkát elhúzva mesélni kezdett.

- Hát nem sokat… Lényegében csak annyit, amit Hermione derített ki, illetve mit Remus és az igazgató meséltek. – Piton kíváncsi arcát látva részletesebben kifejtette.

- Azt tudom, hogy az édesanyját Eileen Prince-nek hívták… azt pedig az igazgató úr néhány elejtett félmondatából, hogy egyáltalán nem volt kellemes a gyermekkora, főként az apámék miatt. – Kissé elszégyellte magát, hiszen még mindig élénken emlékezett apja „hőstettére”, mikor is Pitont alsógatyáig vetkőztette.

- Csak hogy leszögezzük, Potter, apádék megnehezítették az életemet, ahol csak tudták, de volt nagyobb bajom is náluk. – Kis szünet következett. – Anyámat kitagadta a családja, mivel egy muglihoz ment hozzá… A házasságuk működött mindaddig, míg apám meg nem tudta, hogy anyám boszorkány. Onnantól kezdve pokol lett az életünk, egészen tizenöt éves koromig.

- Mi történt akkor? – vágott közbe a fiú.

- Az most lényegtelen, és egyébként sem tartozik rád. – Megvárta, míg Harry lecsillapodik, majd folytatta. – Ez a ház a nagybátyámé volt, ha mondhatom úgy, ő volt a család „feketebáránya”. Hogy ez miben nyilvánult meg?

- Harold bácsi szenvedélyesen szerette a mugli holmikat… ahogy láttad, a házban ilyen az átalakított hűtő is. Ez viszont merőben ellent mondott a Prince vérvonal elveinek. Nem voltak vérmániások, de büszkék voltak származásukra, és így, mint anyám, Harold bácsi is feketelistára került. Azonban volt egy nagy különbség: míg nekünk szinte semmink nem volt, addig a nagybátyámnak itt volt a háza és az addig megszerzett vagyona.

- Szóval akkor ez a ház egyfajta családi örökség? De mi történt a nagybátyjával? – faggatta ismét a férfit, aki magáról megfeledkezve mesélt tovább.

- Harold támogatott minket, amennyire csak tudott, jóformán az iskoláztatásomat is ő állta. Aztán anyám meghalt, és én hozzá kerültem… - Arca elmerengett, s nem vette észre, hogy Harry ismét kérdezésre nyitja száját.

- Mi történt az édesanyjával, és miért ide került, hiszen ott volt az apja, vagy nem? – Piton fölemelte tekintetét, és abban annyi szomorúságot fedezett föl a fiú, hogy már bánta, amiért feltette a kérdéseket.

- Potter, szerinted mikor kerül egy gyerek „nevelőszülőkhöz”?

- Ha a saját szülei meghalnak, vagy a szülők alkalmatlanok a gyermekük nevelésére, teszem azt bán… talmazzák… Te jó ég! – Harry a szája elé kapta kezét.

- Látom, már érted… anyám nem természetes úton vesztette életét, és vele együtt az utolsó támaszom is megszűnni látszott, de akkor jött Harold… mondhatni megmentett. Itt töltöttem minden iskolán kívüli szabadidőmet, aztán mikor tizenhét lettem, ő is meghalt… - Száját félrehúzta. Harry az ő halálát inkább már nem is forszírozta, úgy volt vele, hogy majd, talán, egyszer, de semmi esetre sem most! – Szóval engem jelölt ki örökösének…

- Értem, és azóta ez a maga háza. De mondott még valamit tegnap… hogy senki sem ismeri a pontos hollétét a háznak – vetette közbe Harry.

- Igen, eddig összesen öt ember tudta, és közülük mára már csak én maradtam. – Harry zsibbadtan állt föl, s így szólt.

- Meg persze most már én… vagyis… hiszen még én se tudom, hol vagyunk. – Piton úgy gondolta, már teljesen mindegy, így elárulta a fiúnak, amire vágyik.

- Ez a ház New Ross mellett van, Írországban. – Harry arca fölvidult, maga sem hitte, de olyan boldogsággal töltötte meg, hogy a férfi elárulta neki hollétüket.

- Köszönöm! – rikkantott egyet, majd kissé lehiggadva másik témát kezdett el firtatni. – Uram? Mikor kezdjük el a gyakorlásokat?

- Úgy gondoltam, várunk vele pár napot, hogy kellőképpen kipihenhesd magad… – Harry összevonta szemöldökét.

- Uram, ha maga akar pihenni, azt lesz szíves nem rám kenni. Egyébként meg teljesen érthető, ha elfáradt, hiszen a maga korában… – Piton szeme vészjóslóan megvillant, s Harry nagyot nyelt.

- Potter! Ne szórakozz velem! Azt a minimális tiszteletet megkövetelem! – háborodott föl a professzor.

- Bocsánat… – Szórakozottan megforgatta szemét. Piton ahogy elnézte a fiút, egyre jobban idegesítette a gondolat, hogy vele kell töltenie az elkövetkező hosszú időszakot. Harry arca hosszasan elmerengett a földön hempergő macskán. A professzor észrevette, hogy még mindig az ő átalakított pizsamája van rajta.

- Potter! Miért van rajtad pizsama? – Szeme összeszűkült, mikor a fiú vállat vont. Azonban a szigorú nézésnek köszönhetően végül csak megeredt Harry nyelve.

- Nincs mit fölvennem… a ruhám tiszta mocsok és jócskán szakadt is… nekem meg nincs pálcám, hogy rendbe tegyem! – felelte, majd inkább a házat kezdte el fixírozni, csak hogy ne kelljen a férfira néznie.

- Ezen segíthetünk! Nyugodtan szólhattál volna, hogy tegyem rendbe a holmid, vagy akár adhattam volna valamit! – háborodott föl a férfi, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- Na persze! Mégis hogyan vagy mikor gondolta? Hajnalban, mikor alig állt a két lábán, vagy esetleg zavartam volna meg alvás közben? – fortyogott a fiú.

- Nem, Potter, de tudtommal van szád, és kérni is tudsz! Gyerünk befelé, és meglátom, mit tehetek a rongyaiddal. – Fölálltak és elindultak befelé a házba.

A fiú göncei még mindig a fürdőszoba egyik sarkában hevertek elhajítva, ahogy azt tulajdonosuk hagyta. Piton fintorogva emelte föl az anyagokat, majd úgy döntött, fölnyalábolja az egészet és a kukába dobja. Harry meghökkenve állt a kidobott holmijai fölött, és idegesen járkálni kezdett.

- Ezt meg minek kellett? Azok az én ruháim voltak!

- Ahogy mondod, Potter, csak voltak! Különben is, már nem lett volna értelme megjavítani őket, hiszen egyébként is szakadtak voltak! – magyarázta a férfi.

- De akkor én most mit vegyek föl?! – fakadt ki Harry. Piton csak szigorúan ránézett, és Harry azonnal elhallgatott. Végül elindult fölfelé a lépcsőn maga után intve a fiút is. Harry téblábolt egy darabig, majd a professzor után szaladt. Pitont a szobában érte utol, aki már javában szekrénye tartalmát nézegette.

- A ruháim, úgy néz ki, nagyok rád, és sajnos ezeket már nem tudom átalakítani… – állapította meg a férfi, mikor kivett egy inget a szekrényből.

- De hát a pizsamát is átalakította – értetlenkedett a fiú.

- Igen, de ezeket mind Madam Malkin készítette, és az ő bűbájai védik a ruhákat az esetleges… átalakítások ellen. Nevezhetjük akár védjegynek is. – Azzal elővett egy fehér inget, és a fiú kezébe nyomta. Később előkerült egy fekete nadrág és egy pár zokni is. Viszont amikor egy boxert vett elő a fiókból, Harry arca fájdalmasan eltorzult.

- Ugye nem a maga gatyáját akarja rám tukmálni?! – nyögött föl a fiú, majd Piton önelégült vigyorát látva még inkább el akart tűnni a föld felszínéről.

- Szerencséd van, Potter. Ezek még vadonatújak – tájékoztatta a professzor, és Harry tudta, ezzel a kis hisztijével alaposan leégette magát…

- Elnézést, pusztán nem vágyom arra, hogy a kellőnél több bőrfelületem érintkezzen olyasmivel, amit maga már hordott. – Hogy még jobban igazolja magát, meg is rázkódott, és ezzel kissé megnevettette a férfit.

- Ezt még el is hiszem neked. Gondolom, Ms. Weasleyvel jobban szeretnél érintkezni, mint az én ruhadarabjaimmal! – A griffendéles fiú csak elhúzta száját, de nem felelt. Piton már sejtette, hogy érzékeny pontra tapintott, de nem tudta megállni, hogy ne szekírozza tovább a fiút. – Nocsak, Potter! Esetleg kirúgta a kis barátnője?!

Harry kikapta a férfi kezéből a maradék ruhát, s fölnyalábolva a többit egyenesen kirohant a szobából. Ez a fajta viselkedés még Pitont is meglepte, és fogalma sem volt róla, mi történhetett a fiúval.

Ebbe meg mi ütött? Úgy rohant ki, mint egy érzelgős kislány, akinek a lelkébe tapostak! Potter sohasem volt ennyire… nyámnyila… Mindenesetre úgy döntött, hogy ennek még utána jár. Ahogy visszapakolt a szekrénybe, annak hátuljában talált valamit, amin megakadt a tekintete.

Egy vászonba csomagolt kép volt az, de mikor szembe fordította magával, azt hitte, menten rosszul lesz… Még jó ideig nézegette a képet megfeledkezve mind az időről, mind arról, hogy nem egyedül van a házban. A képről egy szerelmespár nézett vissza rá, bár közönséges mugli festmény volt, a rajta lévő kecses, vörös hajú nő szemei mintha éltek volna.

Piton szíve fájdalmasan összeszorult, akárhogy is próbálta elfelejteni a nő iránt érzett szeretetét, az még évekkel később is olyan intenzitással tört rá, hogy legszívesebben véget vetett volna életének. Ahogy gondolkodott, meghallotta a földszintről érkező kiáltást, és csak ekkor ocsúdott föl révületéből. Nem vagyok egyedül, és Piton ekkor még nem is sejtette, hogy mennyire igaza lesz…

.oOo.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.